A huszadik századi magyar próza meghatározó alkotása két világ határáról tudósít: a Németh László-i világképben nyíltan vagy rejtetten mindvégig meghatározó két mitikus szféra, az egyszerűen csak létező, nemes és tiszta „növényi” létforma és a másokból élő ragadozó, a közönséges "állati" élet konfliktusát jeleníti meg. Mindeközben azonban nemcsak olyan egyetemes emberi problémákat boncolgat, mint a férfi-nő (és ebben az értelemben a hímnemű nem azonos a férfival) vagy a szülő-gyermek, egyén-társadalom kapcsolat, de a két világháború közti feltörekvő paraszti társadalom éles kontúrokkal rajzolt kritikáját is nyújtja. Az apai gondoskodás alatt a családi birtok védelmében szeretettel nevelt Kárász Nelli a körülmények kényszerítő ereje (apja halála, a társadalmi konvenciók, a kíváncsi női vonzódások, az anyagi szükség) és valamiféle fátumszerű passzivitás, a nemesebb fajta cselekvéstől való ösztönös ódzkodása révén, elfogadja a kedélyes és felületes, mindenben az „átlagot” megtestesítő jómódú gazda, Takaró Sanyi közeledését. Házasságuk poklának kibontakozását az író Nelli nézőpontjából ábrázolja, az ő szemeivel láttatja az események filmkockáit, az ő szavaival elemzi kitörési kísérleteinek sikertelenségeit (köztük az anyaságban vallott kudarcát), s az így egymásra montírozott tudatmorzsákból, szinte orvosi esettanulmányba illő pontossággal, egy eszelős, egyre végzetesebb pont felé haladó tudatállapot kialakulását is érzékelteti. Ez a narrációs eljárás másfelől fordított perspektívát, fordított hierarchiát is eredményez: mintegy Nelli tudata köré rendeli környezetét, ami - később a felismerés, a tudatosulás, végül az önként vállalt szeretetszolgálat által ténylegesen is - e fátumszerű világ megváltásának egyetlen lehetőségét nyújtja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"