A kötet címe arra az ars poeticaként is fölfogható meggondolásra utal, hogy a vers ihlető forrása az emlék, hiszen a szép – vagy kevésbé szép – emlékek meghatározzák a tudat és a lélek működését, a személyiség jelenhez való viszonyát. Az emlékek sokfélesége köszön vissza a kötet dalformájú, ritmikus-rímes darabjaiból, hiszen az álneves szerző egyszer a fény keletkezését ünnepli (A fény születése), másszor az elmúlás gondolatával viaskodik (A halál és én). Darabjainak sorából olyan verselő arca bontakozik ki, aki pontosan érzékeli az élet kettősségeit, ellentmondásait, ha tetszik, a dialektikáját, és aki jól tudja, hogy az élet teli van kereséssel, harccal és belenyugvással, adománnyal és áldozattal, álommal és kiábrándulással (A Harc; A Keresés; Álmok). A szerző tehát érzékeli az emberi létezés örökös dichotómiáit, azonban ezeket nem képekben jeleníti meg, nem a poézis nyelvén ábrázolja, hanem verssorokba tördelt fogalmi nyelven. Olykor a köznapi mondandó és a rímes összecsengetés erőltetése nehezen értelmezhető strófákat szül: „Nem lesz költő, ki igéjét szórja, / Ki nappal-éjjel nektek hangozva / Versét a világnak veti be, / Így lőne téged telibe” (Az Első csepp). A túlzásig földuzzasztott ego is helyenként bizarr megfogalmazásokban mutatkozik meg: „Testem az Istenem, / Lelkem a legszentebbem, / Szellemem vagyok én, / S élek itt az idők végeztén!” (Az én Istenem…). A szerzőn időnként eluralkodik a vallomásos hév, amely egészen érthetetlen fordulatok megalkotására vezeti: „Szívem utolsó vágya, / Nyíljon ki egy utolsó rózsa, / Sokáig keseregtem, / Mégis tőle felépültem” (Az utolsó fehér rózsa). Krisztoph Snow emlékek inspirálta írásai megformáltság, képiség, versnyelv hiányában, a kifejezőkészséget nélkülözve afféle gondolatkezdemények, érzelmi megnyilvánulások csupán, amelyek jobb híján közhelyes fordulatokban öltenek testet: „Az ember egy csoda, / De nem hiszi el soha, / Ahogy nem hisz Istent, / Gyerekként elveszt mindent” (Hitkérdés). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"